A mai nem-gasztro posztban egy lábról, pontosabban az én lábamról lesz szó, ami (röviden-tömören) eltört :-) Azért merek mosolyogni, miközben írok, mert már látom, hogy túl fogom élni, de akit érdekel, olvasson tovább, hogy a német kórházzal való ismerkedésünkről többet tudjon meg.
Egy hete ilyenkor megérkeztek hozzánk a szüleim, látogatni. Mászkáltunk, nézelődtünk sokat. Péntek este későn indultam volna a fürdőszobába, ám menetben véletlenül, ahogy léptem, belerúgtam az ágyunk lábába, amely fém, négyszögletű és nagyon kemény. A tervezőjével szívesen elbeszélgetnék egyszer. A négyszög sarka a kis- és a negyedik lábujjam közé érkezett, teljes erővel, olyannyira, hogy egy percig még nem is fájt, szerintem nem fogták fel a traumát :-) Aztán elkezdett fájni, bedagadni, a kislábujjam peckesen elállt a többitől és úgy nézett ki, mint egy koktélvirsli, bocs a hasonlatért :-). Vizesruha rá, lefekvés, túlélem, gondoltam én. Másnap reggel álmosan botorkáltam az asztalnál, reggelit pakolva, amikor másodjára és ugyanott rúgtam bele a lábammal ezúttal az asztal lábába. Tudom, ne is mondjátok, tudom. Azt hiszem, szegény lábam itt mondhatta azt, hogy "na jó, elég, mostmár aztán, eltörök b..$###" és valóban, a dagadás mellé hamarosan kékes-sárgás folt jelent meg a lábfejemen is. Megrokkanásommal keresztbe húzva a család tervét, itthon maradtam, de mivel délutánra sem javult a helyzet, sőt, családi nyomásra nekivágtunk Pistivel orvosi ellátást keresni.
Pisti keresgélt, hogy vajon melyik kórház ügyeletére mehetnénk, és talált is egyet kb. 4 km-re tőlünk: a híres, régi (300 éves) berlini Charité kórház Benjamin Franklinről elnevezett campusát, melynek az egyetemhez is vannak kötődései. Ráadásul logikánk alapján (lehet nevetni) úgy gondoltuk, egy ilyen nevű helyen biztos tudnak angolul is :-))
Megérkeztünk, bebicegtem, már a portás is tudott angolul. Az Erste Hilfe (elsősegély) pontnál felvették az alap adataimat, egy fájdalom-méteren meg kellett jelölnöm, hogy 1-10-ig mennyire fáj a lábam, ha a tízes az elviselhetetlen fájdalom, én bejelöltem az ötöst. Emellett kaptam frissen hűtött kis tasakot is, hogy tegyem a lábamra, nagyon kulturált volt az egész. Idézek a beszélgetésből:
ápoló: -"mi történt a lábával?"
én: -"belerúgtam az ágyba, majd másnap az asztal lábába is"
ápoló (nevetést elfojtva): - "de miért?"
én (kényszervigyor): - "nem tudom" (magamban: - "azért, mert élveztem, te.....")
Ezután elintéztük a biztosításos papírmunkát is, "szerződést" írtunk az ellátásról és térítésről. Ez számunkra még mindig kicsit kérdőjeles terület, hogy hogyan is működik igazából. Arra jöttünk rá, hogy nekünk itt magán egészségbiztosításunk van, és a kórház elküldi majd nekünk a kezelésemről a számlát, melyet majd mi küldünk tovább a biztosítónknak, aki visszafizeti a kórháznak a pénzt. Elvileg. Reméljük. :-)
A papírmunka után betereltek egy szép tiszta váróterembe, ahol egy másfél órát vártunk körülbelül. Jöttek-mentek emberek, ilyen-olyan panaszokkal, gondolom, a mentővel érkezők elsőbbséget élveztek, ugyanúgy, mint otthon. A várakozás ideje alatt természetesen megtalált minket egy idős hölgy, aki korábban nyilvánosan leosztott egy török férfit, hogy miért vesz el a közhasználatra kirakott maszkokból, nem tudja vajon, hogy azok bizony pénzbe kerülnek (?!).... mely rászólásra a férfi úgy reagált, hogy akkor a néninek talán erősebb szemüveg kellene, mert hogy ki van írva, hogy aki lázas vagy köhög, vegyen maszkot, és ő pedig lázas és egyébként is, mi köze hozzá :-) (igaza volt). Ez a néni később a török férfi barátjával is beszélgetett és megdicsérte, hogy milyen jó, hogy neki már nincs akcentusa - erre a srác közölte, hogy itt született Berlinben :-) A néni a törökök távozása után minket célozott meg. Amint kiderült, hogy magyarok vagyunk, részletesen elmesélte, hogy hányszor járt Magyarországon lakókocsival (több mint tízszer), a Balatonon, Harkányban, Szoboszlón, életében a legjobb masszőre magyar volt és hogy milyen jó hely is a mi országunk. Ezt örömmel hallgattam azért, és az is jól esett, hogy megdicsérte a némettudásunkat ;-) Persze, kifejtette, hogy szerinte nem tört el a lábam, mert akkor nem így nézne ki, aztán pedig végre már behívtak!!!
Az orvosom egy (valószínűleg) kínai származású Dr. Lee volt ("hello, my name is Dr. Lee and I'm a trauma surgeon" - tiszta Grace klinika), aki kezet fogott velem, leültetett és kikérdezett újból (perfekt angol). Ő már nem lepődött meg azon, hogy szétrúgtam a lábam, szerintem már igen sok mindent láthatott aznap (is), sztoikus arccal fogadta. Megvizsgált, megnyomkodta a lábam, tesztelte, hogy hol fáj... majd elküldött röntgenre. A röntgenen viszonylag hamar túlestem és visszahívtak a rendelőbe. Dr. Lee közölte, hogy bizony, eltört egy lábközépcsontom (ezt csak én próbálom magyarul beazonosítani), a kislábujjam feletti csont és hogy ez nagyon nem jó, lehet, hogy műteni kell.
(Kép innen + én)
Na erre elég rendesen beparáztam! Kiadta parancsba, hogy egyáltalán nem terhelhetem a bal lábam és hétfőn jelentkezzek a rendes rendelésen, hogy egy "nagyobb" doki megnézze, kell-e műteni vagy csak gipszelni. Addig is kaptam két mankót, hogy csak azzal közlekedjek! Na, azt hiszem, ennél viccesebb látványt nehezen lehet elképzelni, ahogy én a mankókkal szerencsétlenkedtem, de tényleg :-))) Hihetetlen béna voltam! Itthon belemerültem az önsajnálatba, hogy műteni kell a lábamat, biztosan, kész, külföldön, ilyen nincs, oda a nyarunk....
Hétfőn visszamentünk, és némi papírmunka után újra az orvosnál csücsültem, ezúttal egy mosolygós, két méteres német doki fogadott, fapapucsban. Épp meghibásodott valamilyen szerverük, így lesétált a röntgenszobába, megnézni a képemet, majd visszasétált, és mosolyogva közölte, hogy nem kell műteni! Itt akkora kő esett le a szívemről, hogy repülni tudtam volna. Aztán elmondta, hogy csak egy rögzítő kötést tesznek rá, mert ez a csont összeforr magától, még egy-két hétig nem terhelhetem, de nem kell a mankó, csak bicegjek és aztán minden jó lesz. Itt én már felugrottam, menekültem is volna gyorsan, Pisti figyelmeztetett, hogy azért a kötözést várjam már még meg :-) Az asszisztens ellátott, és szabadak voltunk...
"Lábatlankodásom" történetének több tanulsága is van.
1. Amint rendbe jön a lábam, papucs nélkül egy lépést sem teszek semerre.
2. Murphy él és virul, köszöni, a törvényei is jól vannak.
3. A német kórházi ellátás szuper, felkészült, a dokik korrektek és mindenki beszél angolul. A vécékben van villany, papír és szappan, és működik a lift. Díjmentesen be lehet hajtani a kórház területére kocsival. Egyből adnak mankót és fájdalomcsillapítót, nem kell elmenned gyógyászati segédeszköz boltba, hogy magadnak megvedd. Légkondis a váró.
4. Mindezért mi fejenként havi 127 eurót fizetünk, ami soknak hangozhat, de arányaiban, az itteni fizetésekhez viszonyítva nem olyan sok, hallottunk olyanról is, aki ennek a kétszeresét fizeti. Cserébe viszont nincs hálapénz, nincs "magánorvoshoz megyek, mert az államinál nincs időpont csak egy év múlva / nem jó az ellátás, stb"... Nincs flegmázás, kioktatás, lenézés, hülyének nézés.
Természetesen remélem, hogy most egy jó ideig nem kell újra orvoshoz mennünk majd!!! Mégis, megint egy picivel többet láttunk, többet tudtunk meg erről is, és szerencsére nem rosszabb a helyzet, mint otthon, sőt... Rossz érzés itt (is) betegnek lenni, hiszen nem az anyanyelvünkön mondjuk el a bajunkat, ismeretlen a rendszer, a hely, minden, mégsem éreztem magam egy percig sem veszélyben...
Ti jártatok már így külföldön, hogy orvoshoz kellett mennetek? Milyen tapasztalataitok vannak?
