Csak egy gyors egér-update - ez az én gumicsontom :-)
Humánus, azaz nem megölős csapdával elfogva kettő, azaz kettő darab egér. Ránézésre nagyon Márta-szerűek, ezért nagy erőkkel felülkerekedtünk a "Jaj, de cuki - csak hát egér" kezdetű mondatokon, és elengedtük őket szállásunktól kicsit messzebb. Azóta át is költöztünk az egyetem campusára, itt (még) nincsenek rágcsálóink. Vannak helyette más állataink. Folytatás következik...
Hétvégén vendégségben jártunk: egy korábban Debrecenben tanító vendégprofesszor hívott meg minket magukhoz State College-ba, amely Pennsylvania államban található. A város tulajdonképpen egy egyetemváros, szinte minden az egyetem köré csoportosul, de ez nem annyira meglepő, hiszen az itt található Penn State University sok rangsorban az ország első 10 egyeteme közt szerepel! Az intézményt 1863-ban alapították, és ma körülbelül 50 ezer diákja van... Most azonban nem az egytem történelméről fogok írni, hanem egy számomra nagyon izgalmas részéről: az egyetem hivatalos fagyizójáról – igen, van ilyen.
The Berkey Creamery
Egy kiadós egyetemi séta után már nagyon vártam, hogy Murry elvigyen minket az egyetem fagyizójába, a Creamery-be, és nem kellett csalódnom: nagy élmény volt! A fagyizót 1865-ben (!) alapították, hogy a kezdetben teljesen agrár-központú egyetem tejgazdaságának kutató- és kísérletezőterepként szolgáljon. Pennsylvania egyébként is (nevéből adódóan) nagyon híres erdeiről és a kiemelkedő minőségű tejtermékeiről. Az 1900-as években fokozatosan bővült az üzlet: a helyi termelőktől vásárolt tejből nem csak fagylaltot, hanem különféle sajtokat és egyéb tejtermékeket is előállítottak, melyeket a helyi piacokon és az egyetem éttermeiben értékesítettek és hasznosítottak.
A fagyizó mára már az egyetem Élelmiszertudományi Intézetének (Food Science Institute) szerves részévé vált, ugyanakkor megőrzi önállóságát is, hiszen a Penn State-en, mint minden amerikai (és európai) egyetemen is, nagyon nagy szerepe van a hagyományok fenntartásának. A hallgatók és oktatók itt gyakorlatoznak, kutatnak és dolgoznak, különböző projekteket kiviteleznek, míg az emberek nagyobb része rendszeres fogyasztóként jár vissza. A fagyizó olyan népszerűségnek örvend, hogy sokszor az épületen kívül kígyóznak a sorok, lehet interneten keresztül is rendelni, és sokan messziről jönnek, hogy fagyasztóládákkal vigyenek haza a finomságokból. Például, amikor mi ott jártunk, péntek délután volt, nagyon jó idő, és nem mellesleg másnap volt a Penn State amerikai focicsapatának meccse – ez azt jelenti, hogy a szokásos vendégsereg legalább kétszerese tartotta fagyizásra érdemesnek a délutánt :-)
A fagyizó alapszabálya, hogy nem lehet az ízeket keverni, tehát egyszerre csak egyféle fagyit kérhetsz. Elsőre furcsán hangzott, de aztán megértettem, hogy miért: egy normál adag eleve akkora, hogy már esélyed sincs második adagot kérni – európai bendővel legalábbis:
Egyetlen ember volt eddig, akinek "megengedték", hogy keverje az ízeket: ő Bill Clinton volt. Állítólag a "Peachy Paterno" és a "Keeny Beany Chocolate" fantázianevű fagyikat kérte. Joe Paterno, akiről a fagyi a nevét kapta, 1966 óta a Penn State Nittany Lions nevű focicsapatának vezetőedzője, országos hírű sztár.
Az itt készített fagylalt egyébként a nagyiparilag engedélyezettnél valamivel zsírosabb, teljesebb, ami nagyon érződik is: rendkívül krémes, sima a fagyi, valóban az egyik legjobb, amit életemben ettem! A honlapjuk szerint (nem tudom, jól fordítom-e, mértékegységileg, stb) 14.1 % a tejszín zsírtartalma, amit a fagyikészítéshez használnak. Azért használhatnak az ipari normáknál zsírosabb összetételt, mert a fagyizó egyfajta "laboratóriumként" is üzemel, ahol a hallgatók és a tanárok az új ízekkel, összetételekkel kísérletezhetnek.
Én kókuszos fagyit ettem csokidarabokkal, Pisti pedig csokifagyit evett, csokidarabokkal és vaníliamagokkal (ez a "Keeny Beany Chocolate"). Vannak vicces nevű fagyik, mint például a "Death by Chocolate" (Csoki általi halál): csokifagyi csokidarabokkal, karamelldarabokkal és csokisziruppal – elég halálosnak is hangzik. Elkövettük azt a hibát, hogy tölcsérbe kértük a fagyinkat – jelentem, lehetetlen ekkora adag fagyit a tölcsér elázása nélkül megenni! Úgyhogy ha még egyszer arra járnék, már tudnám, csak kistálkába kérjem a fagyit :-)
Még egy érdekesség a hellyel kapcsolatban, hogy az Amerikában nagyon népszerű Ben & Jerry’s jégkrém márka megalkotói is itt tanulták a jégkrémkészítés alapjait. Ez a cég egyébként nagyon szimpatikus elvek alapján működteti boltjait, akit érdekel, a honlapjukon olvashat róluk bővebben.
Korábban, ha bárki megkérdezte volna tőlem, hogy mit tudok Virginia államról, nem sok mindent tudtam volna prezentálni.
Eddig láttam a rengeteg zöld fát és a hatalmas erdőket, a szépen hullámzó hegyek mentén. Az utak mentén mindenhol ki is van írva, hogy „Keep Virginia Green” (Őrizzük meg Virginia-t zölden) – szerintem elég jól haladnak.
Aztán (szinte) látom a történelmet nap mint nap, hiszen rengeteg polgárháborús ütközet esett meg itt a környéken, és erre mindenhol emlékeznek is. Ahogyan már korábban is írtam, a lakóhelyünk környékén elvenen él Thomas Jefferson ex-elnök öröksége, és a környék sok más híres embernek, politikusnak és elnöknek is otthont adott az idők során.
Most azonban egy olyan arcát láthattam Virginiának, amelyről nem is álmodtam korábban! Virginia Beach közvetlenül az Atlanti-óceán partján terül el, és nagyon népszerű üdülőövezetnek számít.
Ez a térkép nagyon távolról ábrázolja a dolgokat, Charlottesville nincs is rajta - máson van a lényeg :-)
A tiszta, homokos part 38 mérföld (kb. 60 km) hosszan húzódik, végig szállodákkal szegélyezve, és a part mellett közvetlenül egy széles sétány fut, ahol rengetegen sportolnak, sétálnak, görkorcsolyáznak... A szállásunk nem volt olyan drága, ahhoz képest, hogy csodálatos óceánra néző kilátásunk volt, például ilyen:
Kiszámoltam, hogy kicsit több, mint 11 éve láttam utoljára tengert! Mondanom sem kell, hogy teljesen elvarázsolt! Nagyon-nagyon fáradtak voltunk, amikor vasárnap este 6 körül odaértünk, mégis, mint valami főnixmadár, feltámadtam hamvaimból és egy kisgyerek lelkesedésével nyüstöltem Pistit, hogy márpedig rögtön-azonnal-máris menjünk le a tengerpartra! Amint a finom homokba léptem, és a hullámokat megéreztem, máris helyrebillent a világ.
Egy éjszaka ájult alvás után reggel arra ébredtünk, hogy a partmenti sétányon katonák futnak, és énekelnek, épp úgy, mint a filmekben:
Később ki is derült, hogy mit keresnek a katonák a parton. Pisti felvilágosított, hogy a környéken van az USA (egyik) legnagyobb tengerészeti támaszpontja, az Oceana Naval Base, és a nap folyamán egészen megbizonyosodhattunk arról, hogy aktivitás is van ott! Feküdtünk a parton, és egyszer csak hangosan elhúzott felettünk egy katonai repülő – ahogyan a Szakértőtől megtudhattam, egy F18-as modell :-) A nap hátralévő részében folyamatosan gyakorlatoztak a repülők, ami (főleg) Pisti számára nagyon nagy élménynek bizonyult, ő ugyanis világéletében rajongott a repülőkért.
Azt is sikerült kiderítenie, hogy ezek a katonák, akik most itt gyakorlatoztak, a Flying Swordsmen repülőszázad tagjai, és tavalyi iraki kiküldetésük után idén októberben is újabb küldetésre indulnak majd. Hátborzongató volt hallgatni és látni ezeket a gépeket, hiszen én még sosem láttam ilyeneket élőben.
Joggal kérdezhetnétek, hogy mit ettünk, ha már egyszer a blog egyik oldala gasztronómiai. Nos, a válaszom: Pizza Hut, hotel reggeli, sós keksz, fagyi, a vacsorát kihagytuk, mert nem voltunk éhesek, Diet Pepsi, Chardonnay. Tudom, szánalmas, de nem tudtuk magunkat elvonszolni a partról, és szerintem ez érthető:
Nagyon rég olvastam már utóljára olyan könyvet, ami teljesen lebilincselt volna és hiányzott, ha nem olvashatom. Most viszont egy ilyet fejeztem be.
Történt, hogy a kis házikónk könyvespolcain nézelődtem, és a sok történelmi és politikai témájú könyv mellett egyszer csak megláttam egy "vidámabb" borítójú könyvet, Tony Parsons Man and Boy című művét. Parsons neve rémlett az egyetemről, 20. századi brit irodalmi olvasmánylistákról, de nem olvastam még tőle semmit. Fejest ugrottam hát ebbe a könyvbe, és pár nap alatt kis is végeztem az egészet (úgy, hogy közben még kirándultunk is ide-oda), annyira de annyira tetszett.
A regény az apa-fiú kapcsolatokat elemzi, ahogyan a különböző generációkban megjelennek, és természetesen az emberi - szerelmi kapcsolatokat is. Érdekes kérdéseket fejteget az egyedülálló szülőségről, főleg, amikor a gyermek az apával marad, az édesanya helyett.
Őszinte érzelmekről, emberi sorsokról őszintén és egyszerűen ír Parsons, lehet vele együtt meghatódni és néha hangosan felnevetni is - a könyv stílusa hihetetlen jó! A humora angolos, a jó fajtából, úgyhogy mindenkinek csak ajánlani tudom, ha lehet, eredeti nyelven, angolul.
Világot látok, felfedezek, főzök és sütök, megfigyelek, viccesnek találok, felháborodok, csodálkozom, megosztok, tanulok - Berlin után most épp Debrecenben.
