Münster után dél felé, Kölnbe indultunk, hogy egyre jobban megmártózzunk a német kultúrában, ha élhetek ilyen képzavarral. Köln Németország negyedik legnagyobb városa, és híresen nehéz megérteni az itt élők beszédét, ugyanis egy nagyon különleges dialektust beszélnek, amelyet a németek csak Kölsch-nek hívnak. Mi ugyan ezt most csak kis mértékben hallottuk, például jegyvásárlásnál, köszönésnél, de valóban egész más már, mint amit itt északon hallunk.

Mivel Kölnben csak egy fél napunk volt, egészen magától értetődő volt, hogy a híres kölni dómot nézzük meg, és ha még marad időnk, a Rajna partján sétálunk egy kicsit.

A kölni dóm több száz éven keresztül épült, mindig újabb és újabb elemekkel gazdagodott, szépült, mára már az UNESCO világörökség része. Lenyűgöző, magasra törő tornyai egyből megragadják a látogató figyelmét: minket is elvarázsolt, még ha nem is vagyunk kifejezetten építészet-szakértők vagy rajongók.

Rengeteg, azaz rengeteg turista volt kíváncsi a dómra látogatásunk napján, és ahogy olvasom, nem csak képzelődtem: a wikipédia szerint 2004-ben majdnem ugyannyi látogatója volt, mint a párizsi Eiffel-toronynak, közel 6 millió! Bebarangoltuk hát a gótikus templomot, elmerengtünk a színes üvegablakokon és a belső tereken. 

Fő célunk azonban ennél több volt: elterveztük, hogy megmásszuk a tornyot, hiszen egy kis lépcsőzés, alakformálás kinek nem jön jól? ;-) A dóm tornya 157 m magas, mely magasságával Németország második, és a világ harmadik legmagasabb temploma - ezt a tényt valahogy nem realizáltam annyira, mielőtt elindultunk felfelé. Elolvastam, hogy pontosan 533 lépcsőt kell majd megmásznom, és kb. 3 nyelven azt is, hogy nincs lift, ami felvigyen :-) 

A lépcsők egy nagyon keskeny lépcsőházban kanyarogtak felfelé, ahol alig fért el két ember egymás mellett, ha épp összetalálkoztunk egy szerencséssel, aki már lefelé jött. Nem volt egyszerű, pláne, hogy még kis pihenőre alkalmas kiállók sem voltak útközben. Felmásztunk hát a harangokig, ahol egy kicsit megpihenhettünk, körbejárhattunk, és szívbajt is kaphattunk, amikor megkondultak :-) A harangok után már nem sokat kellett mászni. Az utolsó rész volt a kritikus: a torony azon részén, ahol már nyitott "ablakok" voltak, melyeken át fújt a magassági szellő, egy olyan fém lépcsőn kellett még mászni középen, amelyről már majdnem teljes kilátás nyílt lefelé (120-130 m). Alapvetően eddig nem hittem magam nagyon tériszonyosnak, de akkor nagyon féltem, ahogy fújt a szél... majdnem vissza is fordultam, de aztán győztem, és felmentem, magasság és szél ellenére is. 

A kilátás nagyon szép volt, igaz, be volt rácsozva, a biztonság kedvéért a kilátó rész, de még így is megérte. 

Persze, azért nem éreztem természetes közegemnek a torony szédítő tetejét, és egy-két gyors fotó után remegő lábbal inkább csak óvatosan ereszkedtem alá :-) Lefelé már sokkal jobb volt a lépcsőzés, azonban a szilárd talajra lépve éreztem magam újra igazán jól. Érdekes dolog ez a magasság: egyfelől vonz, mert kivételesen szép a kilátás fentről, és különleges érzés ott lenni, ugyanakkor nagyon-nagyon félelmetes is, hogy milyen kicsik is vagyunk mi valójában...