A héten azért nem írtam még, mert itt jártak barátaink Debrecenből és velük császkáltam a városban - nem hittem volna, hogy egyszer én fogok "idegenvezetni" Berlinben! Megnéztünk "mindent", ittunk sok sört (én annyira nem sokat), pókereztünk, lejártuk a lábunkat, szerintem nagyon jó 6 nap volt ez :-) A város nevezetességeinek megtekintésén kívül nagy hangsúlyt fektettünk arra is, hogy mindenféle finomságot is végigkóstoltassunk, amit itt (szerintünk) érdemes, és pár nap alatt enni lehetséges. Úgy időzítettünk hát, hogy Currywurstot, Dönert, indiait és mexikóit is tudtunk kóstolni - ha már egy gasztrofanatik (én) és egy alakuló gasztrofanatik (Pisti) a házigazda, természetes, hogy az éttermek is szerves részei a programnak! Azt hiszem, a nemzetközi konyhai kirándulások is elnyerték a vendégeink tetszését, úgyhogy ez a része is kipipálva! :-)
Persze, ha nem is blogoltam, azért főztem ám! És a változatosság kedvéért (szinte) csupa olyan ételt, amit már a blogra is feltettem: készült amerikai palacsinta, csirkefalatok, pizza... Így megláthatták a barátaink élőben is mindazt, amiről eddig még csak olvastak :-))
Első este viszont egy újdonsággal is vártam az egész napon át vezető utazókat: a hagyományos fasírt és (enyhén) majonézes krumplisaláta mellett kipróbáltam egy új, német receptet is egy másik fajta krumplisalátára. A németeknél egyébként nagyon népszerű étel a krumplisaláta, minden tájegységnek van valami jellegzetes receptje a salátára, majonézzel, anélkül, ecetesen, tojással, répával... rengeteg variáció létezik.
Ez az újfajta krumplisaláta ecetes-hagymás, és mire összeérik, kiválóan savanykás, könnyű íze lesz - magam is kíváncsian vártam a végeredményt, és nagyon finom lett. A kevés pirított szalonnakocka miatt akár önmagában is tökéletesen fogyasztható, a snidling hozzáadása pedig úgy felturbózza a látványt! Érdemes egy kicsit a majonézt magunk mögött hagyni és új verziókat felfedezni, megéri!
Hozzávalók:
- 1 kg krumpli (nem szétfővős, kisebb szemek) - 100 g húsos szalonna (ízlés szerint el is hagyható) - 1 közepes hagyma (én mogyoróhagymát raktam hozzá, de a lilahagyma is szépen mutatna) - 2,5 dl alaplé (zöldség, hús, stb... akár víz is lehet) - 4 ek fehérborecet - 1 tk közepesen csípős mustár - bors - csokor snidling - 3-4 ek olaj - só
A krumplit mossuk meg alaposan és főzzük meg sós vízben, héjastól egy jó nagy lábasban. Ha megfőtt, hagyjuk kihűlni, majd hámozzuk meg.
A hagymát tisztítsuk meg és vágjuk vékony, apró darabokra. A szalonnát is kockázzuk fel, egy serpenyőben pirítsuk meg, majd adjuk hozzá a hagymát és az alaplevet és rövid ideig forraljuk együtt őket.
Egy külön tálkában keverjük össze az ecetet, mustárt, sót és borsot, meg is lehet kóstolni, aki szereti :-) Közben a snidlinget is vágjuk apróbb darabokra.
A krumplit vágjuk vékony-kisebb szeletekre és adjuk hozzá a még langyos hagymás-alapleves és az ecetes dressinget, jó 30 percig hagyjuk állni. 30 perc után az olajat és a snidlinget is keverjük a salátába, óvatosan keverve, hogy ne törjenek teljesen össze a krumpliszeletek.
Tálalás előtt még ízlés szerint ecetet-olajat, sót-borsot adhatunk a salátához.
Krumplisalátával ki-hogy áll? Esetleg más verziókat kóstolt már?
A salátákról -cézár és francia - egyébként még itt és itt nagyon jó cikkek vannak ám!
Azt hiszem, szerencsésnek mondhatom magam, hogy egy új nyelvet tanulhatok, anyanyelvi környezetben, és nyelvtanulásom első 4 hónapját egy igazán professzionális nyelviskolában tölthettem. A mai poszt erről fog szólni, amit remélem, elnéztek nekem: nyelvszakos tanári végzettséggel muszáj erről is írnom :-)
Az anyanyelvi környezetben való nyelvtanulással akkor szembesültem először, amikor 9 éves koromban a családunkkal egy évet Nagy-Britanniában, Wales-ben éltünk, édesapám egyetemi munkája révén. Én akkor olyan angoltudással mentem ott iskolába, mely abból állt, hogy el tudtam számolni tízig, tudtam köszönni és a yes-no szavakat magyar mondatokkal kombinálni. Így hangoztak el olyan mondatok reggelente, hogy "No öltözök fel", "No megyek oda"... :-) Aztán két hónap elteltével egyszer csak folyékonyan beszéltem angolul az osztálytársaimmal. Még ma is világosan emlékszem az első komplett mondatomra, amikor megkérdeztem a padtársam, hogy kölcsönadná-e a hegyezőjét :-) Ez a hihetetlen gyors tanulási folyamat akkor természetesnek tűnt, észre sem vettem, csak úgy "rám ragadt" az angol. Ennek a gyermekkori hatalmas plusznak aztán egész további nyelvtanulásomra hatása volt. Egyfelől jó hatása, mert valahogy minden csak úgy rám ragadt később is, sosem kellett görcsölve tanulnom, magolnom. (Ez a második nyelvre, az olaszra is igaz volt - bár azt azóta nagyon elfelejtettem, gyakorlás hiánya...) Másfelől viszont rossz hatása is volt, ugyanis az egyetemen már sok nyelvészetet is kellett tanulnunk, melyhez nekem nagyon hiányoztak az angol nyelvtan alapjai, a szerkezetek-felépítések, melyeket a "hagyományos" nyelvtanulás során fokozatosan elsajátít a tanuló. Mindezek ellenére az angol mára már szinte részem, angolul olvasok, nézek filmeket, néha álmodok...
...és akkor jött a német... ami számomra teljesen ismeretlen nyelv volt, sosem tanultam, mindig csak hallottam, hogy az osztálytársaim nem szerették, mert nehéz; a hangzása "csúnya" a furcsa "torokhangok" miatt; nemek vannak benne, ráadásul még semleges nem is... Szóval mondhatom, nem sok emberrel találkoztam, aki jó véleménnyel lett volna a német nyelvről és tanulásáról :-) Mindezek ellenére nagyon vártam a nyelvtanfolyamunkat: nyilván, az én hozzáállásom egész más lett már, hiszen nekem (legalább) két évig nagyon fontos lesz a német, itt fogok élni, tanulni, lehet hogy majd dolgozni...
A nyelviskola, ahová az ösztöndíj keretében járhattunk a DID Deutsch-Institut nevet viseli és Németország egyik legjobb és legnagyobb nyelviskola hálózataként emlegetik. Kifejezetten csak németet oktatnak külföldieknek (diákoknak, felnőtteknek, csoportoknak, managereknek...) és mindenféle EU-s és ISO minősítéssel is rendelkeznek, melyek a minőséget garantálják. A mi iskolánk Berlin Mitte nevű negyedében helyezkedett el, mely egy nyüzsgő, nemrég óta felkapott negyed, ahol sok étterem, bár, elvont bolt, galéria található, egyfajta új központként is emlegetik a berliniek. Az első két hónapunkra ők intéztek nekünk szállást is, hiszen a teljes "élmény" részeként német "családoknál" is lakhattunk - ahogyan korábban írtam, nálunk ez egy kicsit felemás élmény volt, de végülis megérte, mindig lesz miről mesélnünk majd öregkorunkban :-)
A csoportom először 4-5, később 8-10 főből állt, sokan jöttek csak rövidebb időszakokra, de sokan maradtunk, akik több hónapig is jártunk. Nagyon érdekes élmény volt a nulláról kezdeni a németet: sokszor gondolkoztam, milyen iszonyú nagy kihívás lehet a tanároknak ezen az elemi szinten beszélni, magyarázni, feladatokat gyakorolni és beszédre sarkallni minket nap mint nap, 3-4,5 órákon keresztül. A tanárok módszertani felkészültsége szuper volt! (Az is észrevehető volt persze, amikor már csak időt húztak.... :-)) Egy csoporthoz általában 2-3 tanár tartozott, ami biztosította a változatosságot, értsd: nem kaptunk frászt egymástól egy-egy nap végére :-) Ugyanakkor azt is lehetővé tette, hogy egy kicsit személyesebb kapcsolatot is kialakíthassunk velük: alkalmunk nyílt a tananyagon kívül is beszélgetni, sok hasznos tippet és segítséget kaptunk a tanárainktól és ők is nagyon érdeklődőek voltak a különböző országok, szokások iránt, ahonnan a diákok összesereglettek.
Persze, találkoztam olyan német tanárnővel, aki nem tudta, hogy Magyarország EU tag-e és megkérdezte, hogy nekünk is kell-e vízum Németországba...
Volt olyan szudáni csoporttársam, aki szerintem még életében nem hallotta azt a szót, hogy "Hungary".
Volt viszont olyan dél-afrikai csoporttársam is, akinek az édesapja otthon lángost szokott sütni és gulyást főzni, mert dolgozott együtt régebben magyarokkal és nagyon szerette az országunkat is.
Volt aztán olyan svéd csoporttársam, akinek az édesanyja magyar volt, de őt már nem tanította meg magyarul - ilyenkor elgondolkoztam, hogy vajon miért nem... oké, nem vagyunk egy világnyelv vagy világhatalom, de azért ez egy igen nagyszerű szülői "örökség" is lehetett volna a srácnak.
Volt orosz csoporttársam, aki Havanát "gavana"-nak ejtette, és mindig, mindenre azt kérdezte, "Warum?", de azzal a jó kis recsegős "r" hanggal...
Aztán volt nigériai csoporttársam is, aki szerint az ő nyelve, mint egy gitár, nincs ráhangolva az európai konyhára, neki nem ízlett itt semmi.
Volt egy svájci srác is, aki unalmasnak tartotta saját országát! Svájcban minden túl tiszta, túl pontos, túl működőképes :-)
Volt egy spanyol fiú a csoportban, aki egy évig tanult az orvosin Budapesten, bejárta Magyarországot, és olyan szép kiejtéssel kérdezte meg tőlem, hogy "Szia, hogy vagy?", hogy el se hittem, spanyol.
És végül ott voltam én. Tanultam, lelkesedtem, párokban megbeszéltem, csoportmunkában dolgoztam, kiegészítettem a mondatokat, bekarikáztam a jó megoldásokat, eljátszottam a szituációkat, sorbaraktam a szöveg bekezdéseit, énekeltem az ABC-dalt, hallgattam tanáromat a Falról mesélni, filmet néztem (és értettem! :-), rendhagyó igéket írtam táblázatba és még sorolhatnám...
Az anyanyelvi környezet hatása most már sajnos nem ugyanaz, mint 9 éves koromban volt, de még mindig nagyon erősen érezhető. Az ember (lánya) "kényszerítve" van, hogy a feliratokat, bemondásokat megértse, a boltban, hivatalban is németül beszéljen, és csak úgy általában, mindenhonnan a háttérből németet halljon. Ez a nyelvvel való együttélés akaratlanul is annyit segít, hogy már ki tudom fejezni magam sok helyzetben és a tévét, filmeket nagyjából megértem. Persze, ez még csak a kezdet.
Egy kicsit sajnálom, hogy a sulinak vége lett. De folytatása következik, az biztos! Nyelvet tanulni jó! :-)
A brunchra készült másik étel a körözött volt, az ötletet köszönöm egyik kedves olvasómnak, Teónak! Ő tavaly készített körözöttet német barátainak, és sikerén felbuzdulva úgy döntöttem, én is prezentálok egy adagot.
A körözött igaz tavaszi étel, friss, könnyű és szépen tálalva teljesen jó fingerfood válhat belőle. Az egyetlen "hátulütője" talán a hagyma, mely egyeseket visszatarthat attól, hogy társaságban körözöttet egyenek - jelentem, a mi összejövetelünkön nem tartott vissza senkit, pedig kellemesen hagymásra sikerült kikevernem... :-)
A krém elkészítésénél a legnagyobb kihívást az jelentette, hogy hogyan, mivel pótoljam az otthoni túrót, ami ugye a körözött alapja. Sokat olvasgattam ezügyben, és végül arra jutottam, hogy bár minden nemzetnek, így a németeknek is, annyiféle tejterméke van, nagyon nehéz két ugyanolyan dolgot találni. A különféle Quarkok egyáltalán nem hasonlítanak a túróhoz, inkább valami tejföl-tejszín-joghurt keverékként definiálnám őket. Az általam befutónak ítélt termék a (körniger) Frischkäse lett, mely, mint utóbb kiderítettem, tulajdonképpen ugyanaz, mint a Cottage Cheese. Az általam észlelt különbség talán annyi a Frischkäse és a Cottage Cheese között, hogy az előbbiben kisebbek a "gubicsok" és az állaga nagyon hasonlít a túróhóz. A legjobb állag eléréséhez mondjuk át kellett passzíroznom egy szűrőn, hogy a (számomra most fölösleges) nedvesség távozzon. Természetesen, ez sem eredményezte azt az igazi magyar túrót, de a végeredmény finom lett.
Kerestem volna még juhtúrót, hogy egy kicsit azzal is megbolondítsam, de nem találtam, talán majd legközelebb.
Én most tavaszi zsongásomban apróra vágott újhagymával készítettem a körözöttet, került még bele köménymag, só, bors és pirospaprika is. Vékony bagett szeleteket megkentem a körözöttel és Pisti segített a falatokra metélőhagyma-díszítést rakni :-)
Szóval az úgy volt, hogy sokan adtatok tanácsot, mit is kellene sütnöm az ominózus brunchra, édeset-sósat. Az édes-választás végül a zserbóra esett, azon belül is a mézes zserbóra. Lehet, hogy nem teljesen "autentikusan magyar", mégis egy izgalmas feladatnak gondoltam, pláne, amikor keresgélés közben ráakadtam erre a receptre a Nőilapozón (ugyanez Lilla blogjában is megtalálható). Innen már sok recepttel szemezgettem, és nem kellett csalódnom most sem...
(A kép nem sikerült a legjobban, siettem :-)
Az összejövetel, ahová a süti készült, nagyon jól sikerült. Berlin Schöneberg nevű negyedébe, Pisti tanszékvezetőjéhez voltunk hivatalosak, ahol a Kennedy Intézet oktatói-koordinátorai-családtagok-stb mind jelen voltak: az újakat megismerni, az elmenőktől búcsút venni, a kisbabákat üdvözölni :-) Egy szép tágas, régi polgári lakás nagy szobájában volt megterítve, és mindenki hozott valami finomságot. Volt szuper krumplisaláta, török édességek és sós ételek is, quiche, tésztasaláta, kenyerek, sajtok és még sorolhatnám. Beszélgettünk egy pár emberrel, be is kellett mutatkoznunk - alapvetően kedves és érdeklődő volt mindenki, nyáron elvileg grillparty is lesz majd :-)
És akkor a sütiről: az egész elfogyott!!! Ebből (és a saját véleményünkből) arra következtetek, hogy finom lett :-))) Tényleg, nagyon puha, nagyon egyben van ez a zserbó, sokáig eláll - próbáljátok ki, nagyon megéri! Legközelebbi project a hagyományos zserbó lesz.
Hozzávalók:
A tésztához:
- 12 dkg méz - 10 dkg vaj - 0,5 dl tej - 2 tojás - 16 dkg cukor - fél citrom leve - 65 dkg liszt - 1 kk szódabikarbóna - 1 cs vaníliás cukor - 1 kk fahéj - 1 csipet só
A krémhez:
-1 cs vaníliás pudingpor - 4 dl tej - 20 dkg porcukor - 20 dkg vaj - 2 cs vaníliás cukor - 1 narancs reszelt héja - 0,5 dl citromlé - 0,5 dl rum - málna/ribizli lekvár (én sárgabarackkal csináltam, mert az volt házi, illett hozzá)
A mázhoz:
- 20 dkg étcsoki
Egy lábasban forrósítsuk fel a mézet és a vajat. Közben keverjük a cukrot habosra a tojásokkal és a citromlével. A két keveréket öntsük össze, adjuk hozzá a szódabikarbónát és a tejet, majd jól keverjük ki. (apropó: szódabikarbóna németül: Natron, Speisenatron, Speisesoda - nem volt olyan egyszerű kideríteni :-)
A lisztet keverjük össze a fahéjjal, a vaníliás cukorral és a sóval, és adjuk a mézes keverékhez. Spatulával keverjük össze. Elég ragacsos lesz, de nem kell hozzá további lisztet adni, hanem csak a hűtőbe tenni fél órára, így totál kezelhető lesz. A sütőt melegítsük elő 180°C-ra fokra, kenjünk ki egy/két tepsit vajjal (nekem csak egy volt, elég volt) és lisztezzük is vagy béleljük ki sütőpapírral. Én csak sütőpapíroztam és nem ragadt, égett, stb. A tésztát osszuk négyfelé, minél pontosabban és kissé lisztezett felületen nyújtsuk tepsi nagyságúra, vékonyra. Nekem egyik tésztarétegem sem lett konkrét téglalap alakú, de nem baj, mert tálalás előtt vágtam csak a széleket egyenesre, és a felesleges széleket elraktam máskorra. Óvatosan emeljük át a tepsibe a tésztákat, akár a nyújtófára felgöngyölve is, hogy ne szakadjanak, és 5-8 perc alatt süssük meg. Csak addig süssük, amíg a lapok széle épp meg nem barnul, nem szabad túlsütni. A lapokat hagyjuk kihűlni.
A pudingport főzzük meg a tejjel, majd miután levettük a tűzhelyről, keverjük bele a citromlevet és a rumot. A vajat keverjük habosra a cukorral, a reszelt narancshéjjal és a vaníliás cukorral. Miután a puding kihűlt, habverővel apránként keverjük hozzá a vajas krémet.
Tegyük a tepsi aljába vagy egy nagy tálcára az egyik tésztalapot és kenjük meg a krém felével. Tegyük rá a következő lapot, nyomkodjuk rá, majd kenjük meg lekvárral. Erre jön a harmadik tészta, majd a krém második fele, végül a negyedik tészta. Közben minden lapot nyomkodjunk le szépen finoman. A negyedik lap után lefedtem a zserbót fóliával, betettem a hűtőbe és egy éjszakán át (legalább) jó nagy széles könyveket tettem rá (ahogy az eredeti recept is javasolta), így szép sima és olyan "egyben" lett a süti. Nagyon kell neki a legalább egy napnyi összeérés, érdemes kivárni, mert az először kicsit intenzívnek tűnő narancsos-rumos-vaníliás krém másnapra fantasztikusan összeérik a szárazabb mézeslapokkal...
Másnap szedjük le a nehezékeket, és kenjünk olvasztott csokit a tetejére. Ehhez gőz fölött olvasszuk meg a csokit, tegyünk hozzá egy-két evőkanál vajat, és oszlassuk el szépen a sütin. Nekem e téren még van mit fejlődnöm, de a felvágott zserbón nem látszott annyira a csokibevonat kisebb egyenetlensége :-)
Ez a zserbó bevonul kis családközösségünk törzsreceptjei közé. Ugyan babrás egy kicsit, de a sütés közben lehet gondolkozni az élet dolgain, és a végeredmény... magáért beszél.
Pénteken ismét egyik kedvenc időtöltésemnek, a piacozásnak hódoltam, Kreuzbergben :-) Az egyik kis török étteremben szúrta ki Pisti ezt a gyöngyszemet, amit nem lehetett nem kipróbálni! Ez a név: ColaTurka, már eleve arra ösztönöz, hogy az ember kipróbálja, mi is rejlik mögötte...
Tulajdonképpen (nem tudom, persze, mit vártunk :-) ) ugyanolyan ízű üdítőnek bizonyult, mint a rendes Coca Cola, talán egy kicsit kólaszörp íze volt, de egyébként semmi különleges. Csak a neve ilyen vicces hangzású, főleg nekünk :-)
Vajon hány fajta kólautánzat kering a világban? Találkozott már valaki valami különleges nevű / ízű/ stb. kólával?
Világot látok, felfedezek, főzök és sütök, megfigyelek, viccesnek találok, felháborodok, csodálkozom, megosztok, tanulok - Berlin után most épp Debrecenben.
