Szeretem az oldalast, hagyományosan, fokhagymásan, krumplipürével és savanyú uborkával, ez az etalon. Aztán egyszer csak mit látok? Nigella barátnőm a jútyúbon oldalast süt, de nem ám az "etalon módon", hanem totál más fűszerekkel: szójaszósz, fahéj, méz, chili és egyebek. Elraktározom ezt a gondolatot, és egyszer csak elővillan, amikor később a boltban kiszúrom a húsok közt az oldalast - akkor gyerünk, holnap "másfajta fűszeres oldalas" lesz az ebéd, kipróbáljuk, de jó, örvendezek Pistinek. Ő nyugtázza lelkesedésem, fizetünk és kattog, kattog az agyam, kíváncsi vagyok.

A másnapi eredmény: nagyon-nagyon finom. Puha, omlós, kicsit édes, kicsit sós, finoman csípős ízkavalkád. Ha rám hallgattok, kipróbáljátok, most már úgyis vége a nyárnak, lehet a súlyosabb húsokat is elővenni néha. Az ötletet pedig köszönöm Nigellának (néhány ponton eltértem, itt az én verziómat közlöm).

Hozzávalók:

A páchoz:

- 4 ek fehérborecet

- 3 ek szójaszósz

- kevés szezámolaj

- 2 ek normál (napraforgó) olaj

- 2 ek méz

- 2 rúd fahéj (őrölt is jó, kb 1 ek)

- gyömbér (friss vagy por)

- 2-3 újhagyma, felkarikázva

- 2 piros csilipaprika, vagy ízlés szerint szárított csilipor

- kb. 80 dkg - 1 kg oldalas, kisebb részekre szedve 

A pác hozzávalóit egy nagyobb zacskóban (ha nem akarunk mosogatni később), vagy egy nagyobb tálban összekeverjük, és az oldalasokat beleforgatjuk. Lefedve állni hagyjuk legalább egy órán át, hogy a fűszerek jól átjárják a húst. A pácnál szerintem lehet úgy "érzéssel" adagolni a hozzávalókat, tehát kicsit többet-kevesebbet abból, amit szeretünk-nem annyira szeretünk. Én például csak mérsékelten csípősre csináltam.

Lefedve, 200°C-os sütőben egy órán át sütjük, amíg jól átpuhulnak. Ekkor levesszük a fóliát, és jó bő két kanál mézet csorgatunk még az oldalasokra, valamint, akinek van, két teáskanálnyi ötfűszer keverékkel is megszórhatja (nálam ez kimaradt). A sütőt kicsit feljebb vehetjük, kb. 220°C-ra, és még 20-30 percig süssük fedő nélkül a húst, de figyeljünk, nehogy leégjen! A végeredmény szépen barnult, kicsit ragacsos oldalas lesz, már az illata is isteni...

Próbáltatok már így oldalast?

Kisebb szünet után most nem az utunk részleteivel untatlak már titeket, hanem végre főztem valami újat, amit megosztásra érdemesnek is ítéltem. A múlt héten a húgomék látogattak meg minket, így nem volt időm blogot írni, de majd most! :-)

Ez a karfiol krémleves Lilla receptje alapján készült, akinek a blogját szívesen olvasom, mert gyors és egyszerű, mégis fantáziadús ételekről szokott írni. Én nagyon szeretem a karfiolt, mindenféle formában, Pisti azonban egy kicsit hadilábon áll vele. Megeszi éppen, de valamilyen megjegyzést mindig biggyeszt mellé, kivéve, ha rántott karfiolról van szó. Az, mint tudtomra adta, nagyon finom (!). Most azonban elhatároztam, hogy több levest fogunk enni, és e tervembe tökéletesen illeszkedett ez a finom, kora őszi leves. 

És a legdurvább, hogy ezúttal egy megjegyzést sem kaptam Pistitől, csak annyit mondott, hogy a karfiollevesek közül ez eddig a legjobb, mert nincs benne túl puhára főtt karfiol - ez is valami! :-)

Az eredeti recepttől annyiban tértem el, hogy egy kis szerecsendiót is használtam, ami szerintem még jobban feldobja a karfiol ízét.

Hozzávalók (2 főre):

- kb. 17 dkg karfiol

- 1 közepes krumpli

- 1 kisebb hagyma

- só, bors, szerecsendió

- 1 dl tejszín

- kevés olaj

- kevés reszelt sajt

A hagymát apróra vágjuk, a kevés olajon egy kicsit megpuhítjuk. Hozzáadjuk a felkockázott krumplit, a rózsáira szedett karfiolt, és jól átforgatjuk az olajon. Felöntjük annyi vízzel, ami épp ellepi, és puhára (de nem szét!) főzzük a krumplit, karfiolt. 

Amikor megfőtt, félrehúzzuk a tűzről, és ha egy picit hűlt, összeturmixoljuk. Ízesítjük sóval, borssal, szerecsendióval, és hozzáöntjük a tejszínt. Visszatesszük a tűzre, még egyszer összeforraljuk a levest és kész is. (Ha túl sűrű lenne, még lehet esetleg vízzel hígítani.)

Tálalásnál kevés reszelt sajtot szórunk a tetejére. A sajt istenien beleolvad, a tejszíntől a leves valóban krémes... tényleg nagyon-nagyon jó. Én még akár kis pirított bacondarabokat, vagy fokhagymás kenyérkockákat is el tudnék képzelni hozzá, ha valaki valami komolyabbra vágyik.

Szerintem mindenkinek van legalább egy olyan pillanat bármilyen utazás során, amely úgy igazából megragad, mert annyira jó. Olyan kerek és tökéletes, hogy annál már nem kell több. Amikor a Nap olyan késő nyárian szikrázik és az ég olyan magas-messzi kék. Városban vagy, a zörejek mégis elhalkulnak, melletted zúg a folyó, a napsugarak megvillannak a vízen. Csak úgy nézel ki a fejedből, előtted egy régi híd, körülötted szőlősorokkal tarka hegyek, fenn a hegyen pedig egy évszázados kastély tornyosul. Minden izmodat érzed, fáradt vagy, jó csak úgy ülni a langyos kövön és elmerengeni az aznap látott dolgokon... 

Ez a bizonyos pillanat számomra annak a napnak a végén volt, amikor a Rajna mentén utaztunk végig a buszunkkal, felmásztunk a Loreleyhoz és végül Würzburgba érkeztünk. Így történt.

A Rajna folyó 1230 km hosszú, és több országon is átfolyik, mire Hollandiában az Északi-tengerbe ömlik. Én még sosem jártam a Rajna mentén (kivéve Köln), azt azonban tudtam, hogy a német részen legendásan szép az út mellette, tele kastélyokkal. Nem kellett csalódnom: valóban, amint elhagytuk az autópályát, hogy lassabban haladhassunk a folyó mentén, szinte egymást érték a kastélyok a folyó mentén húzódó hegyeken! Nem túlzok, ha azt mondom, egy órás utunk alatt legalább 10 kastélyt láttunk... 

Az időkorlát miatt csak egy kastélyt néztünk meg alaposan, a Marksburg kastélyt, amely azért különleges, mert (szinte) ő az egyetlen olyan kastély, amelyet soha nem romboltak vagy bombáztak le a történelem során, így több, mint 700 éve áll rendületlenül (ez Németországban nagy szó!). 

A kastélyt ma egy alapítvány tartja fenn, ám van egy család, aki konkrétan ott lakik! Elképzeltem, amint megadják a címüket valakinek: "Hol laknak?" "A marksburgi kastélyban." :-)))

A kastélyból a kilátás egyébként mindkettőnket egyből a Dunakanyarra emlékeztetett, csak ott talán magasabbak a hegyek? :-)

  

A Rajna mentén a következő állomásunk "a Loreley" volt. A Loreley/Lorelei tulajdonképpen egy szikla neve, amely St. Goarshausentől nem messze található.

E szikla mentén a legkeskenyebb és a legveszélyesebb a Rajna, ugyanis nagyon sok víz alatti szikla és áramlat nehezíti meg az erre utazó hajósok dolgát. Természetesen nagyon régen kialakult egy népi legenda, történet is, amelynek talán leghíresebb változatát  Heinrich Heine Lore-Ley című verséből ismerhetjük: a gyönyörű, elbűvölő hangon éneklő szirénről, aki énekével megbabonázza a hajósokat, hogy azok aztán a sziklákon hajótörést szenvedjenek... A szikla kb. 120 méterrel a vízszint felett áll, és gyönyörű a kilátás a veszélyes kanyarra. Ki gondolná, hogy itt egykor ilyen vadregényes dolgok történtek? ;-) Bónusz kérdés: vajon van-e kapcsolat a mondabeli Loreley és a Gilmore Girls Loreley-a közt? :-))

A Rajna-völgy után napunk utolsó állomása Würzburg volt. Én korábban még nem hallottam erről a városról, pedig csodaszép hely, egy afféle ékszeresdoboz :-) A Majna partján fekszik, egy hatalmas borvidék kellős közepén, csinos az óvárosa, és van egy hatalmas palotája is, mely az egyszerű Residenz névre hallgat, és melyet az érseknek, Johann Philipp Franz von Schönbornnak építettek. Sajnos, már későn értünk oda, hogy belülről is megnézhessük ezt a monumentális kastélyt:

Ám a parkjában még barangoltunk egy kicsit, és a világ legaranyosabbra vágott fáit láttam ott:

Würzburgi napunkat egy 8 borból álló borkóstolással zártunk. Bár az embernek Németországról először a sör jut eszébe, ez a környék, a Rajna és a Majna vidéke (Frankónia, ahogy ők mondják) réges régi bortermelő vidék. A környező hegyek lejtői, a napsütés és a klíma nagyon kedveznek a szőlőnek, és különösen a környék fehérborai a kiemelkedőek. A borkóstolót a Bürgerspital - zum Heiligen Geist (a Szentlélekhez) nevű helyen tartották, mely birtokának alapítása egészen 1316-ig nyúlik vissza. Egy keresztény házaspár hozott itt létre egy olyan otthont, ahol szegények, idősek élhettek, de cserébe keresztényhez méltóan kellett viselkedniük, és a munkába is be-besegíteni. Munkájukért rendszeresen kaptak bort, ám ha nem megfelelően viselkedtek, vízzel hígították, vagy teljesen megvonták borukat :-)

Az esti borkóstolón a kezdő habzóbor után többféle száraz, és kicsit édesebb fehérbort kóstolhattunk, az egészen friss, gyümölcsös boroktól kezdve a komolyabb, idősebb borokig.

A sort egy desszertbor zárta, mely egészen édes volt. Nagyon élveztem, hogy volt egy szakértő előadó, aki minden borról beszélt, megmutatta, hogyan kell kóstolni, mit kell figyelni - eddig is szerettem a bort, ezután pedig még inkább! :-)

A borozás előtt pedig lesétáltunk a folyópartra Pistivel, és a langyos kövön ülve sütkéreztünk a napon, mind két elfáradt cica: semmi mozgás, hunyorgó szemek és csend. 

Nektek vannak, voltak ilyen pillanataitok?

Münster után dél felé, Kölnbe indultunk, hogy egyre jobban megmártózzunk a német kultúrában, ha élhetek ilyen képzavarral. Köln Németország negyedik legnagyobb városa, és híresen nehéz megérteni az itt élők beszédét, ugyanis egy nagyon különleges dialektust beszélnek, amelyet a németek csak Kölsch-nek hívnak. Mi ugyan ezt most csak kis mértékben hallottuk, például jegyvásárlásnál, köszönésnél, de valóban egész más már, mint amit itt északon hallunk.

Mivel Kölnben csak egy fél napunk volt, egészen magától értetődő volt, hogy a híres kölni dómot nézzük meg, és ha még marad időnk, a Rajna partján sétálunk egy kicsit.

A kölni dóm több száz éven keresztül épült, mindig újabb és újabb elemekkel gazdagodott, szépült, mára már az UNESCO világörökség része. Lenyűgöző, magasra törő tornyai egyből megragadják a látogató figyelmét: minket is elvarázsolt, még ha nem is vagyunk kifejezetten építészet-szakértők vagy rajongók.

Rengeteg, azaz rengeteg turista volt kíváncsi a dómra látogatásunk napján, és ahogy olvasom, nem csak képzelődtem: a wikipédia szerint 2004-ben majdnem ugyannyi látogatója volt, mint a párizsi Eiffel-toronynak, közel 6 millió! Bebarangoltuk hát a gótikus templomot, elmerengtünk a színes üvegablakokon és a belső tereken. 

Fő célunk azonban ennél több volt: elterveztük, hogy megmásszuk a tornyot, hiszen egy kis lépcsőzés, alakformálás kinek nem jön jól? ;-) A dóm tornya 157 m magas, mely magasságával Németország második, és a világ harmadik legmagasabb temploma - ezt a tényt valahogy nem realizáltam annyira, mielőtt elindultunk felfelé. Elolvastam, hogy pontosan 533 lépcsőt kell majd megmásznom, és kb. 3 nyelven azt is, hogy nincs lift, ami felvigyen :-) 

A lépcsők egy nagyon keskeny lépcsőházban kanyarogtak felfelé, ahol alig fért el két ember egymás mellett, ha épp összetalálkoztunk egy szerencséssel, aki már lefelé jött. Nem volt egyszerű, pláne, hogy még kis pihenőre alkalmas kiállók sem voltak útközben. Felmásztunk hát a harangokig, ahol egy kicsit megpihenhettünk, körbejárhattunk, és szívbajt is kaphattunk, amikor megkondultak :-) A harangok után már nem sokat kellett mászni. Az utolsó rész volt a kritikus: a torony azon részén, ahol már nyitott "ablakok" voltak, melyeken át fújt a magassági szellő, egy olyan fém lépcsőn kellett még mászni középen, amelyről már majdnem teljes kilátás nyílt lefelé (120-130 m). Alapvetően eddig nem hittem magam nagyon tériszonyosnak, de akkor nagyon féltem, ahogy fújt a szél... majdnem vissza is fordultam, de aztán győztem, és felmentem, magasság és szél ellenére is. 

A kilátás nagyon szép volt, igaz, be volt rácsozva, a biztonság kedvéért a kilátó rész, de még így is megérte. 

Persze, azért nem éreztem természetes közegemnek a torony szédítő tetejét, és egy-két gyors fotó után remegő lábbal inkább csak óvatosan ereszkedtem alá :-) Lefelé már sokkal jobb volt a lépcsőzés, azonban a szilárd talajra lépve éreztem magam újra igazán jól. Érdekes dolog ez a magasság: egyfelől vonz, mert kivételesen szép a kilátás fentről, és különleges érzés ott lenni, ugyanakkor nagyon-nagyon félelmetes is, hogy milyen kicsik is vagyunk mi valójában...

A kirándulásunk (kvázi) live tudósítása sajnos nem teljesen sikerül, ugyanis nagyon-nagyon sűrű a programunk minden nap, és 3 napja Würzburgban sikerült ottfelejteni a laptopunk töltőjét is, ami nélkül ugyebár... ám nem kellett csalódnunk a németekben: az idegenvezetőnk egy telefonja után a hotel díjmentesen (!) utánunk küldte mai állomásunkra, Bambergbe a töltőt, ezzel megmentve minket az elektronika fájó hiányától :-) Ma van egy-két nyugis óránk , menni  már nem bírunk, így végre írhatok egy keveset.

Hamburg után Münster volt a következő állomásunk, amely egy kb. 270 ezer lakosú város Németország Észak-Rajna-Vesztfália tartományában. Érkezésünk előtt idegenvezetőnk elmesélte nekünk, hogy ez a város Németország biciklis fővárosaként van számon tartva, ugyanis a város közlekedésének több, mint 30 %-át a biciklisek adják! Ezt a különleges vonást egyből meg is tapasztalhattuk, ugyanis a városban sétálgatva hihetetlen mennyiségű biciklis cikázott minden irányba, nem kevés alkalommal minket is "veszélyeztetve" :-) Tényleg, külön felhívják a turisták figyelmét, hogy figyeljenek a biciklisekre, ne sétáljanak csak úgy ki a bicikliutakra, ilyesmi... bizony, nagyon csúnyán tudtak nézni a biciklisek, ha lassítaniuk kellett valami miatt... :-)

A város történelméről és sok érdekes történetről egy profi idegenvezető mesélt nekünk, közben esett az eső, sütött a Nap, de mi kitartottunk! A túra végén beszélt még a város, illetve a vidék jellegzetes ételeiről is, és nem is csak beszélt róluk, hanem kóstolót is kaptunk!

Először a Pumpernickelt, a vidék híres kenyérféléjét kóstolhattuk meg - érdekes volt. Ez egy nagyon sötét barna, majdnem fekete rozskenyér, amelyet vékonyra szeletelve, vajjal (és/vagy sajttal) fogyasztanak a németek. 

Én kóstoltam már ilyesmit otthon is, de nem volt ugyanolyan, mint ez. Ez egy egész savanykás, mégis édes, majdnem karamell utóízű, tömör kenyér volt, amelyből csak nagyon keveset tudtam volna megenni, annyira tömény volt. 

Ahogy olvasom, elterjedt pl. kaviárral vagy lazaccal felszolgálni, biztosan az is nagyon finom, különleges. Ja, és a szó (egyik állítólagos) jelentése az idegenvezetőnk szerint a "szellentéssel" függ össze, ugyanis a rozs köztudottan jó hatással van az emésztésre, így a Pumpernickel is... (Pumpen = régi német szó "a tevékenységre", Nickel = kisfiú (?)) Természetesen, lehet, hogy ez már csak a turistáknak tálalt történet :-))

A kenyér után pedig egy jellegzetes német röviditalt is megkóstolhattuk, amely a Korn nevet viseli. Az ott nem derült ki számomra, hogy miből készül, ugyanis meglehetősen semleges, a pálinkánál sokkal jellegtelenebb íze volt, nem volt olyan erős sem. Utólag olvastam, hogy ez a tipikus német ital leginkább rozsból készül, de készülhet kukoricából vagy épp búzából is, és az alkoholtartalma kb. 32% körül van. A kóstolást speciális mintás fémkanalakból kellett végrehajtanunk, ugyanis régebben nem volt annyi pohár, hogy mindenkinek jusson, kanál azonban igen :-)

Hát így telt a münsteri napunk, amelyet este egy nagyon bőséges és finom, hagyományos német vacsorával zártunk le, a csoportunkkal. Erről majd még igyekszem képet elővarázsolni és pótolni :-) 

Pumpernickelt kóstoltatok-e már?